mundzug

 Tegnap volt épp három hónapja, hogy lezárult életünk bonni szakasza, a családból utolsóként megérkeztem Budapestre. Azóta (és már előtte is jó ideig) nem frissült a blog, részint elfoglaltak voltunk, részint félig-meddig okafogyottnak gondoltuk, hiszen hazaköltözésünk óta a rokonok és barátok jó részével személyesen tartjuk a kapcsolatot. Tollseprű mai kommentje azonban ráébresztett bennünket, hogy vannak olyanok, akiktől épp a hazaköltözésünk óta kerültünk távol, s akik tán szívesen olvasnának tőlünk és rólunk mindenfélét.

  Meg hát az is ám az igazság —gondolom, nem árulok el nagy titkot ezzel—, hogy ez a blog főként a Vackornak szól, hogy embernyi ember korában vissza tudja idézni, hogyan is csavarogtak a szülei vele együtt ebben a furcsa világban. Dokumentálni muszáj, hosszúra nyúlt már így is az adásszünet. Blog, kelj fel, és járj! 

   Jó régen volt már, még jóval a hazaköltözésünk előtt, hogy megírtam az elmúlt két év számvetésének első részét.  Ideje elkészíteni a másik részt.

H1N1 vírusok egy csoportjáról készült mikroszkópos felvétel, mely utólag igazolta a zseniális sejtést

  A hazaköltözés valódi kulturális sokk volt. Bonnban szerencsésen kimaradtunk a H1N1 körül kialakult magyarországi hisztériából. Ott kint kaptunk korrekt tájékoztató anyagot, és az alapján, a kockázatokat mérlegelve úgy döntöttünk, nem oltatjuk be magunkat. No, alighogy hazaértünk, egy nagy tekintélyű kolléga fontosnak tartotta, hogy felhívjon, s miután kiszedte belőlem, hogy nem oltattuk be magunkat, íly szókat bocsáta által foga kerítésén: „Hát hiába, egy jó f1d3szes bízik abban, hogy O.V.-ba vetett hite még a vírusoktól is megóvja.” Mi tagadás, ez a széles látókör és a lexikális ismeretanyagon alapuló magabiztosság belém fojtotta a szót. Hogy tényleg bámulatos, ha egy reneszánsz ember egy elmében tudja összefogni az emberi ismeretek összességét, a virológiától egészen a politológiáig, s a részletek kibontásával nem pepecselve néhány nagyívű ecsetvonással felvázolja, hogyan is határolja be az infektológiai és epidemiológiai képzetlenség az egyén közéleti-politikai horizontját. Míg ily lángelmék az akadémia tagjai, értő kezekben tudhatjuk nemzetünk tudományának jövendőjét!

  Mert az is ám a helyzet, hogy hazánknál szerencsésebb történelmű országokból hazatérve egy időre tényleg eltorzul az ember látása, és percenetnyi ideig úgy véli, hogy szembemegy a józan ésszel, ha az egyetemi menza messze drágább, mint a környéki éttermek, ha egy egyetem a jövendő alkalmazottjától kilenc hitelesített másolatát kéri azoknak a dokumentumoknak, amiket ő maga állított ki pár évvel korábban. Egy ideig képes, és abban a tévhitben él, hogy az amúgy is szűkös kutatás-támogatás nem arra való, hogy abból egyes akadémikusok dupla napidíjat vegyenek fel, és szégyenletes, ha valaki az otthonának informatikai infrastruktúráját közpénzből stafírozza ki. Vagy, hogy ha valami módon eltűnik másfél millió forint, az hiányozni fog a gazdájának. S ha a gazdája a köz, akkor mindenkinek.    

  Szerencsére nem jut túl sok idő az ilyen egészségtelen és teljességgel helytelen dolgokon való gondolkodásra. Hazatérésünk óta lényegében folyamatosan bejelentek, kijelentek, nyilatkozom, bevallok, igazolok, igazolást kérek, pályázok, kimutatok. Bár most már kedvem lenne ahhoz is, hogy bemutathassak végre. 

 Múlt pénteken és szombaton rendezték meg az első Bethe Center Workshopot a közeli Bad Honnefben. Pénteken előadást tartottam, s ezt –tekintve, hogy Vackort pénteken legkésőbb kettőkor el kell hozni az óvodából– nem volt egyszerű megszervezni. Végül aztán ellógtam a délelőtti utolsó előadást (és sajnos az ebédet is - pedig állítólag új, francia szakácsot vettek fel a Physikzentrum konyhájára), S-Bahnnal hazabumszliztam (kb. ötven perc), Vackort felpakoltam, és elbumszliztunk Bad Honnefbe. Vackort leültettem az utolsó sorban, három dinoszauruszos gyermekújság és egy lovagokról szóló képeskönyv társaságában. Ez az információmennyiség kitartott nemcsak a programban előttem szereplő, de az én előadásom alatt is. Vackor igazán rendes, nagyon büszke vagyok rá. 

 Bad Honnefben egyébként szelídgesztenyefákat találtunk, gyűjtöttünk is a termésből vagy harminc darabot. Sajnos erős volt a konkurrencia, ottjártunkkor is három nyugdíjas néni szedegette a földről a lehullott gesztenyéket. Mindenesetre kóstolónak elég lesz. 

 Ja, és még egy jó dolog történt pénteken. Reggel korán, mikor beléptünk az óvodába, megpillantottuk Vackor elveszett pulóverét. Óvónők tették a talált tárgyak szokásos helyére. Közelebbről feltűnt, hogy a sokat látott ruhadarab tőzeget, valamint nyomokban régészeti leleteket tartalmaz. Az óvónők nem árultak el részleteket, de nagyon is jól sejtem, mi történhetett a homokvárépítés hevében. Mindegy, a fontos, hogy megvan. Galád Róka for prezident!

 Bendus tegnap elhagyta a pulóverét az óvodában, ezért összevesztünk. Előtte este mostam ki épp azt a pulóvert, mert az a kedvence, meg praktikus is, mert kapucnis, szóval nem kell külön emlékeznie a sapkára. Az bosszantott fel, hogy nem is emlékezett, hova tette, vagy hogy hol és mikor volt meg utoljára. 

 Galád Róka azonban úgy gondolta, hogy nagyon szigorú voltam, mikor azt mondtam, hogy a pulóvert, ha nem lesz meg, a Vackor zsebpénzéből pótoljuk. A Róka még azt is gondolta magában, hogy szegény Vackorral azért voltam türelmetlenebb, mert épp egy rendkívül gyomorforgató, szakmainak indult konfliktus közepén vagyok. Szóval a Galád úgy vélte, Vackor igazán rászolgált egy kis meglepetésre (hamár a szigurú penzumot enyhíteni saját hatáskörben nem tudta). Mikor elmentünk otthonról, hogy, hogy sem, de bejutott a lakásba, és mikor hazaértünk, az alábbi látvány fogadott bennünket:

Miután visszajöttünk Magyarországról, még volt két hetünk a nyárból, amit együtt tölthettünk Németországban. Sokat sétáltunk, voltunk a bonni Római fürdőben, meglátogattak minket Jánosék Duisburgból és végül az utolsó nyári hétvégén Bajorországba voltunk egy igazi bajor esküvőre és lagzira hivatalosak. Meglepően sok gyerek volt (a német átlaghoz képest) és mind szőke, Bendusunk pedig igen jól elboldogult még a bajor akcentussal is, profin társalgott mindenkivel.

Römers bad
A lovak is örültek nekünk
jó meleg volt a Rajna akkor még
egy bajor legelő :)
egy bajor templom :)	egy bajor májusfa :)
és egy igazi bajor sörkert játszótere :)

Most gyorsan összeszedem, amire még emlékszem a nyárból és írok egy megkésett rövid folyatatást.

Bendus, Anna és Dóra egy hétig úszótáborban is voltak. Ez - köszönhetően Feri és Tibi bácsinak, a Balaton uszoda úszómestereinek- fantasztikus élmény volt az egész családnak. A gyerekek nagyon jól érezték magukat, és mellesleg rengeteget fejlődtek, mi pedig élveztük a napközbeni nyugalmat, sőt a délután fáradtan hazatérő gyerköcök altatása sem jelentet túl nagy megterhelést. Ha őszinte akarok lenni, egyátalán nem gondoltam volna, hogy ennyire jó lesz ez a tábor, sokat morfondíroztam, hogy beírassam-e Bendust, de az első nap csillogó szemekkel egymás szavába vágva élménybeszámolót tartó csemeték, gyorsan eloszlatták az egész napi aggodalmakat, pedig reggel alig akartam ott hagyni a Vackort, az Apa ráncigált ki az uszodából, hogy menjünk már.

Bendus volt a legkisebb a táborban

Egyszer Orsiék is meglátogattak minket és főztünk egy hatalmas adag bográcsgulyást, meg hatalmasat beszélgettünk, ha éppen nem a Sábát hajkurásztam, aki kihasználva a nyitott kertkaput elment a macskákon elégtételt venni.

tele volt a medence :)

kultúrális programot is szerveztünk :)

Vasárnap Vackorral felcihelődtünk, és elmentünk a Rheinisches Landesmuseumba, hogy az október közepéig látható vármakett-kiállítást még egyszer megnézzük. Mint kiderült, a kiállítást alaposan kibővítették legutóbbi látogatásunk óta, a meglepetés mégsem ez volt. Az épület előtt ugyanis lelkes hagyományőrzők tartottak bemutatót a középkori lovagi és nem lovagi harcmodor mibenlétéről. Az újonnan szerzett ismereteket pedig ki is lehetett próbálni az e célra odakészített fakardok és fapajzsok segítségével.

 Ugyan én szívesen hallgattam volna a kardos lovag fejtegetéseit a vágások és hárítások mikéntjéről (elképesztő kifinomult fogásokat mutatott, és a ruházat számos apró részletének jelentőségét is elmagyarázta — a lovagi hadviselés egyátalán nem az a fogj-egy-pallost-és-alaposan-sederítsd-fültövön-a-másikat típusú vagdalkozás, mint amilyennek a filmek alapján gondolnánk), de Vackorunk az empíria embere, őt nem érdeklik mindenféle ködös fejtegetések a taktikáról és a harcmodorról: hozott két fakardot, és vívtunk.

 Utóbb a pajzsos küzdelmet is kipróbáltuk, de az nem volt egészen tisztességes, mert a Vackor teljesen meg tudott bújni a pajzsa mögött, úgy, hogy nem fértem hozzá, s ebből a biztos alapállásból sziszegtető ellentámadásokat suhintott a bokám felé. Ha pedig a pajzsomat leengedtem a lábamat védendő, Vackor rögtön az orromat fenyegette támadásaival. 

 Később nyílpuskával is lőtt, s aztán megtekintettük a kiállítást. Az interaktív szoba most is ott volt, Vackor várostromot játszott és láncinget próbált fel. A kiállítást kiegészítették két kisebb vármakettel, valamint egy nagyobb, kikötői ostromot mutató makett-installációval. A földszinten pedig meg lehetett tekinteni, hogyan készül a láncing. Hát, babra munka, az biztos.

 Még később elmentünk a Bendus kedvenc játszóterére, de ott már semmi középkori nem volt.

 Nagyon kifelé áll már a szekerünk rúdja innen — Szöszmösz már Budapesten dolgozik, év végén pedig Vackorral mi is visszaköltözünk. Ideje számvetést készíteni, mi minden fog megváltozni körülöttünk jövőre, illetve mi magunk miben változtunk meg a Bonnban töltött majd' két év alatt. Kezdjük talán az utóbbival.

 Vackor rengeteget változott. Persze változott volna a bonni tartózkodás nélkül is, hiszen kiköltözéskor jött velünk egy nem egészen négy éves kisfiú, most pedig egy öt és fél esztendős fiatalemberrel lakom egy fedél alatt. Rengeteg dolgot tanult; társasjátékozni, rajzolni, számolni, biciklizni. Ami egyértelműen Bonnhoz köthető: megtanult németül. Számomra még most is elképesztő, milyen magától értetődően vált magyarról németre és vissza. Nem mellesleg: rengeteget utazott, repülőgéppel, vonattal, hajóval és autóval. Igazi világlátott vagány vált belőle. S ehhez nem is mindig kellett utaznia, hiszen Bonn maga is jóval sokszínűbb város, mint Budapest: Vackornak például ázsiai, afrikai csoporttársai is vannak az óvodában. Ezt vessük össze azzal, hogy én úgy húsz éves korom körül láttam afrikai embert közelről.
 Ha jobban belegondolok, a biciklizés is Bonnhoz köthető. Budapesten (a Ferencvárosban lakunk) még én sem merek az utcán biciklizni.

 Hogy Szöszmi miben változott meg, azt majd megírja ő maga, ha szakít rá időt. Amit magamon észrevettem az az, hogy bizonyos szempontból kicsit oldódott a bizalmatlanságom. Már nem szökik fel a pulzusom, ha biciklivel be kell húzódni középre egy balkanyar előtt; nem ellenőrzöm, hogy jól adott-e vissza a menzán a pénztáros néni. Másrészt viszont az intézményekkel szembeni gyanakvásom töretlen. Jó példa erre a posta: tudván tudom, hogy itt, Németországban a sima levél is gyakorlatilag 100 %-os biztonsággal megérkezik, én minden fontos levelet ajánlva adok fel. Másik jellemző példa az egészségügy. Német kollégáim, de például a kameruni doktorandusz is természetesnek veszi, hogy ha fáj a hasa, vagy elvágta a lábát egy üvegcserép a Rajna partján, hát elmegy az orvoshoz. Én ugyan nem. (Jó, mostanában voltam fogorvosnál, de csak azért, mert a Szöszmi orvul bejelentett, különben elszabotáltam volna.) Magyarországon szocializálódtam, megszoktam, hogy a váróteremben töltött hosszú várakozás után az orvos úgyis lecsesz, mert miért csak most jöttem, vagy miért jöttem egyátalán, vagy miért ide jöttem, vagy miért nem a kartonozóba mentem először. Akkor meg minek? (Nem tudom kihagyni, elmesélem; egyszer (még Budapesten) Bendus valamilyen beteglapjára a következőket írták: A matertől heteroanamnesis nehezen nyerhető. Mint később kiderült, ez rejtjelezve azt takarta, hogy Szöszmöszünk egészen konkrétan üvöltött az orvossal, mint a sakál, mert a 40 fokos lázas gyereket két órán át váratta a rendelője előtt. Kínzó kérdés: a magyar orvosok tényleg csak különálló szavakat tanulnak meg latinul? Egész mondatra már nem futja? Sutor ne ultra crepidam.) 

/folyt. köv./

Itt van az ősz, a gesztenyegyűjtés évnegyede. S persze, hogy ismét kiújultak a gesztenyecsaták. A cipőmben egyelőre még nem találtam meglepetést, de az ágyban már felbukkant néhány termény. Úgy döntöttem, idén én mérem az első komolyabb csapást: a tavalyi stilizált kígyó után itt az archimédeszi spirál! Fel van adva a lecke a Vackorításnak, úgy gondolom. Én a magam részéről teljesen elszánt vagyok: ha elfajulnak a dolgok, kész vagyok akár a nem rektifikálható térgörbék mezején osztogatni a csapásokat!

 Ma reggelre megérkezett Bonnba az ősz, de szerencsére tegnap este kihasználtuk a jó idő utolsó óráit, és elmentünk egy kicsit biciklizni. Bár Bendus már egyedül is megüli a drótszamarat, a viszonylag hosszabb és forgalmas bicikliutakat érintő kerekezéshez felszereltük a tandemet. Először Geislar felé indultunk, de az út nem volt valami szép, végig az autók mellett mentünk, ezért egy idő után visszafordultunk, és lementünk a Rajna menti bicikliútra, amin szép lassan majdnem hazáig gurultunk, csak az utolsó pár száz méteren kellett az úton jönnünk. Az Edeka előtt még épp elcsíptük a grilles bácsit, akitől megvettük az utolsó sült csülköt, és így egy igazi, lovagoknak való vacsorával fejeztük be a napot. 

 Hétvégén itt volt Szöszmösz, Vackor már nagyon várta az első külön töltött hét után. Pénteken fennmaradt egészen éjfélig, hogy a mama még ébren találja. Üdvözlő üzenetet is készített, amit az ajtóra ragasztottunk. Szerintem egész jól sikerült. 

 Vackor eddig nagyon jól tűri Szöszmösz távollétét, bár vasárnap délben azért felvetette, hogy inkább én menjek Budapestre, és vihetem a Papírbendust is (ez egy életnagyságú rajz Bendusról, amit ő maga készített és Eszternek adott, hogy a mama ne legyen annyira egyedül). 

 Szeptember elsejétől Szöszmösz Budapesten dolgozik, a tervek szerint hétvégéken azért eljön Bonnba – hála a Germanwings elfogadható árainak. Ez a hét az első, amit Vackorral kettesben töltünk.

 S rögtön szuperhaladó fokozatban kezdtünk! Kedd délután fogorvoshoz voltunk hivatalosak, Vackornak kontrollra kellett mennie, nekem meg egyre randább lett az a fogam, amiről hónapokkal előbb leesett a korona. Szöszmösz meg orvul bejelentett, úgyhogy usgyi! Vackorral semmi baj nem volt, ellenben az én fogamat kihúzandónak ítélte a fogorvos. Kitűzetett a nap is: csütörtök, azaz ma.

 Közben tegnap reggelre beteg lett a Vackor, legalábbis reggel még így látszott. Köhögött, és elhaló hangon beszélt. Napközben azért szerencsére kiderült, hogy semmi komoly, csak egy kis megfázás. Ma reggel már mehetett óvodába, én meg következésképp a fogorvoshoz. Közben Szöszmösz szervezte Budapestről a riadóláncot: kit kell értesíteni, ha a foghúzás elhúzódik, altatnak stb. Ami szerencsére nem következett be: pikk-pakk szétfúrta és kivágta a helyéről a fogdoki.

 Reggel, mikor vittem Vackort az óvodába, vígasztalt, hogy nem fog fájni, ő tudja, mert neki két fogát is kihúzták már. „Beültetnek a székbe, papa, és elaltatnak, ezért nem is fogsz rá emlékezni.” 

Hát újra itt vagyunk Bonnban, egy hosszú és élményekkel teli magyarországi vakáció után. Sok mindent csináltunk, csak fényképezni felejtettünk el. :) Így aztán egy igen hiányos beszámoló következik.

a reptéren

 Az első hetekben Lackót nélkülözni kényszerültünk, mivel ő még Bonnban maradt. Így főképp Almádiban múlattuk az időt, mindenféle medencézéssel és strandolással, meg éjszakai fagyizásokkal. Voltunk Tapolcán is rokonlátogatóban. A tavalyi évhez képest Bendus és Dóri még jobban elvoltak együtt, szinte csak az étkezéseken találkoztunk a két kicsivel, mert mindig akadt valami harcolni, játszani vagy barkácsolni valójuk. 

És tényleg ilyen jól éreztük magunkat Tapolcán!

A család egy része az árnyékban pihent

és beszélgetett.

 Aztán végre megjött Lackó is, ez alkalomból kipróbáltuk, milyen ha Bendus a nagyiéknál marad éjszakára is. Az első egyedül töltött éjszakát problémamentesen vette a Vackor. Hurrá! Aztán nagypapi is azt mondta, hogy hurrá és nekiálltak Lackóval a gyerekeknek babaházat építeni a kertbe. A papíron szolid kis építmény, a valóságban vendégháznak is jó lesz majd. :) A fiúk igen sokat dolgoztak rajta, de meg is látszik nagyon csinos kis házikó lesz.

a lelkes csapat
fáradtan, ámde büszkén a nap végén	szép a kilátás :)

 folytatás következik....

Bendusunk kedvenc elfoglaltsága itthon a Playmobil-os katonák csatasorba állítása mellett, a karneváli lovagjelmezben masírozás. Így aztán nem csoda, hogy amikor szemembe ötlött az újságban a  LVR-Landesmuseum legújabb kiállítása úgy éreztem, ezt nem hagyhatjuk ki. Nos, egyetlen hibát követtünk csak el, azt hittük másfél óra bőven elég lesz az egy+egy teremnyi kiállításra. Nem számoltam azzal, hogy a múzeumok ki akarják nevelni a jövő múzeumlátogató kultúrembereit, így olyan aljas trükköket is bevetnek, mint a tematikus gyerekjátszó szoba felpróbálható korhű jelmezekkel, játékvárral és -katonákkal, meg érdekes könyvekkel. A videószobát nem is említve (bár idáig már el sem jutott a Vackor, mert leragadt az átépíthető játékvárnál). Most pedig Bendus visszavágyik, mindenáron csatázni kultúrálódni akar.

a két nagy makett
igazi láncingben	voltak felnőtt ruhák is

Készletmoly

Megszámlálhatatlan molylepke lepte el a konyhánkat. Csak ma délután, mintegy öt perc alatt négyet csaptam le, de meg sem látszik a populáción. Eszter szerint eredetük rejtélyes, de ezt kellő kritikával kell fogadni: Szöszmösz, ez a Hercule Poirot-ba oltott Sherlock Holmes a múltkori lepkeinváziónál sem talált gyanús nyomokat, az a zacskónyi dohos dió, melyben egészen konkrétan hemzsegtek a lepkék, valahogy elkerülte sasszeme vizslató tekintetét. 

 S mintha ez nem lenne elég, a túlnyomóan nedves időjárástól felpúposodott a parkettánk. Legalábbis ez eddig a legjobb elmélet. A púposodás tény, el viszont nem csúszott, és mióta a gőzfürdőre hajazó időjárás véget ért, sokat javult (értsd: laposodott). Hol van ilyenkor Artu, mikor a hazának szüksége lenne rá?!

 Ezek jelek, az utolsó napok jelei, én mondom. Ha lenne babunk, biztos megzsizsikesedett volna.

Az elixír

Bendegúz beteg. Illetve talán csak beteg volt, merthogy ma már nem volt lázas, és a hasa sem fájt. Pedig tegnapelőtt éjszaka magas láza volt, álmában hánykolódott és hangosan beszélt — persze, hogy velem vitatkozott, méghozzá a társasjáték szabályairól, hogyaszongya: „Ne lépj a sárgával a fekete helyére, Papaaa! És ne mondd mindig, hogy gól!” Tegnap, mikor napközben telefonáltam neki, azt mondtam, hogy ha igyekszik gyógyulni, akkor este, mikor hazamegyek, viszek neki meglepetést. No, ez terven felül bejött: kicsit később telefonált Szöszmösz, hogy a Vackorítás nem akar kijönni a hűtőfürdőből. A nagy akarásnak meg is lett az eredménye, mire hazaértem, már hőemelkedése sem volt. Megérdemelte hát a meglepetést, amitől aztán éjszaka is végig nyugodt volt. S hogy mi volt a meglepetés, mi ez a csodagyógyszer, amitől rögtön meggyógyult? Itt látható balra.

 Ettől teljesen függetlenül ma előkelő dobogós helyezést értem el a társasjátékban, míg Vackor szégyenszemre utolsó előtti lett.

Tegnap focizni készültünk a Rajna parti játszótér melletti rétre. Mindenki öltözködött, én talán egy kicsit lassabban, amikor Bendegúz elkezdett velem veszekedni, hogy siessek már, mert ők már készen vannak, Lackó így riposztozott: "Te csak vedd a cipődet, majd én veszekedek a mamával, mert az az én dolgom!"

Mellesleg a focizás nem sikerült valami jól, mert mire kiértünk nagyon meleg lett és Bendus is rossz hangulatba került. Aminek az oka pedig egy heveny gyomorrontás volt. Miután hazajöttünk már hányt is.