Nagyon kifelé áll már a szekerünk rúdja innen — Szöszmösz már Budapesten dolgozik, év végén pedig Vackorral mi is visszaköltözünk. Ideje számvetést készíteni, mi minden fog megváltozni körülöttünk jövőre, illetve mi magunk miben változtunk meg a Bonnban töltött majd' két év alatt. Kezdjük talán az utóbbival.

 Vackor rengeteget változott. Persze változott volna a bonni tartózkodás nélkül is, hiszen kiköltözéskor jött velünk egy nem egészen négy éves kisfiú, most pedig egy öt és fél esztendős fiatalemberrel lakom egy fedél alatt. Rengeteg dolgot tanult; társasjátékozni, rajzolni, számolni, biciklizni. Ami egyértelműen Bonnhoz köthető: megtanult németül. Számomra még most is elképesztő, milyen magától értetődően vált magyarról németre és vissza. Nem mellesleg: rengeteget utazott, repülőgéppel, vonattal, hajóval és autóval. Igazi világlátott vagány vált belőle. S ehhez nem is mindig kellett utaznia, hiszen Bonn maga is jóval sokszínűbb város, mint Budapest: Vackornak például ázsiai, afrikai csoporttársai is vannak az óvodában. Ezt vessük össze azzal, hogy én úgy húsz éves korom körül láttam afrikai embert közelről.
 Ha jobban belegondolok, a biciklizés is Bonnhoz köthető. Budapesten (a Ferencvárosban lakunk) még én sem merek az utcán biciklizni.

 Hogy Szöszmi miben változott meg, azt majd megírja ő maga, ha szakít rá időt. Amit magamon észrevettem az az, hogy bizonyos szempontból kicsit oldódott a bizalmatlanságom. Már nem szökik fel a pulzusom, ha biciklivel be kell húzódni középre egy balkanyar előtt; nem ellenőrzöm, hogy jól adott-e vissza a menzán a pénztáros néni. Másrészt viszont az intézményekkel szembeni gyanakvásom töretlen. Jó példa erre a posta: tudván tudom, hogy itt, Németországban a sima levél is gyakorlatilag 100 %-os biztonsággal megérkezik, én minden fontos levelet ajánlva adok fel. Másik jellemző példa az egészségügy. Német kollégáim, de például a kameruni doktorandusz is természetesnek veszi, hogy ha fáj a hasa, vagy elvágta a lábát egy üvegcserép a Rajna partján, hát elmegy az orvoshoz. Én ugyan nem. (Jó, mostanában voltam fogorvosnál, de csak azért, mert a Szöszmi orvul bejelentett, különben elszabotáltam volna.) Magyarországon szocializálódtam, megszoktam, hogy a váróteremben töltött hosszú várakozás után az orvos úgyis lecsesz, mert miért csak most jöttem, vagy miért jöttem egyátalán, vagy miért ide jöttem, vagy miért nem a kartonozóba mentem először. Akkor meg minek? (Nem tudom kihagyni, elmesélem; egyszer (még Budapesten) Bendus valamilyen beteglapjára a következőket írták: A matertől heteroanamnesis nehezen nyerhető. Mint később kiderült, ez rejtjelezve azt takarta, hogy Szöszmöszünk egészen konkrétan üvöltött az orvossal, mint a sakál, mert a 40 fokos lázas gyereket két órán át váratta a rendelője előtt. Kínzó kérdés: a magyar orvosok tényleg csak különálló szavakat tanulnak meg latinul? Egész mondatra már nem futja? Sutor ne ultra crepidam.) 

/folyt. köv./