Nem mondom, szoktam én beteg lenni máskor is, főleg télvíz idején kaptam mindig el az összes létező kehet, kórt és nyavalyát, de mióta a Vackorítás hasonkorúak közösségébe (ti. óvodába) jár, igazán minőségi kórokozókhoz juttatja a család fennmaradó részét. Azt gondoltam pedig, hogy falusi gyerek lévén az erre fogékony korban magamhoz vevém a szükséges mennyiségű piszkot, koszt és bacilust, s ennek okáért immunrendszerem, mint a vas. Hát nem. Illetve ha mégis, akkor rozsdaette, átlyuggatott bádoglemez.

A szokásos forgatókönyv a következő: Vackor szipogni kezd, és az átlagnál nyűgösebb, orra folyik, köhög et cetera. Ilyenkor általában orvoshoz nem fordulunk, mert

1. Még otthon megtanultuk: bármilyen tünetegyüttest sorakoztat is fel a kölök, a diagnózis  minden esetben vírusos torokgyulladás, melyre az orvos antibiotikumot is felír, magyarázat nélkül. Amit mi konzekvensen nem váltunk ki, mert egyrészt ne nézzen hülyének, (v.ö. "Az orvos se mondta meg, mit írt fel, én se mondom meg mire használom" © Hofi Géza) másrészt nagyon káros szokás, hogy preventíve még a rosszkedvre és bokaficamra is antibiotikumot adnak Magyarországon. Aztán meg csodálkoznak, hogy mikor kéne, akkor meg nem hat a fránya. A német orvosok ugyan sokkal ritkábban folyamodnak antibiotikumhoz, s meglehet, egynél több gyerekbetegséget is felismernek, de időközben rájöttünk arra is, hogy
    
2. A Vackorítás mindenképp pár nap alatt gyógyul ki a nyavalyából, orvossal avagy anélkül. Tartogassuk hát az orvost azokra az esetekre, mikor tényleg szükség van rá.

 Mondom, a Vackor pár nap alatt kigyógyul a kórból, de ez már nem áll a szülőkre. Szöszmöszünknek mostanában minden kórokozótól kiújul az arcüreggyulladása (amire, természetesen, nem hat az antibiotikum), [kedves ajándék fogorvosunktól, aki mindenképp el akarta távolítani korábban panaszra semmi okot nem adó bölcsességfogát]. Ekkor jön el a mindenféle főzetek, kenetek és pacsmagok ideje. Szöszmöszünk ugyanis erősen bízik a népi gyógyászat eredményességében, jóllehet ebbéli tudása nem tekinthető autentikusnak, ugyanis egyetlen nép hagyománya sem elegyítette a gyógynövényeket íly eklektikus jókedvvel. Én általában már az első pár napban elkapom Vackortól a nyavalyát, mire Eszter igazából belelendül, már úgy tűnik, túl is vagyok a nehezén. A hangsúly az "úgy tűnik"-en van. Egy reggel aztán ismét mintha-mintha kissé kaparna a torkom. Aztán a fülem is fáj, plusz a homlokom, és végül olyan tünetegyüttest produkálok hamarjában, hogy akárhány magyar gyerekorvos ínyencként csettintene, hogydehogy ilyen szép atípusos vírusos torokgyulladást sem láttunk még a praxisunkban, igaz-e Mancikám?

No, hát szóról-szóra ez történt most is. Már inhaláltam is valami gyanús főzettel, mérsékelt sikerrel. Ipari mennyiségű teát hörpölök, mézzel (most kaptam egy bögrével Esztertől, ezúttal mézes csipkebogyó-tea, mert késő este feketeteát már nem kapok... Az külön megérne egy népszavazást, hogy ki gondolja úgy, miszerint egy "tea" névre hallgató italnak -legalább nyomokban- kellene a névadó növény részeit is tartalmaznia). Közben feldereng, hogy a szülők immunrendszere a 25-30 év előtti vírusokra és bacilusokra  van felkészülve. Mikor azonban szembesül az elmúlt két-három évtized fejleszéseivel, újításaival, hát nem tudja, mitévő legyen,

"S egy gyenge széltől földre teríttetik!"

/Az idézeteket Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz című költeményéből oroztam./