Tegnap volt épp három hónapja, hogy lezárult életünk bonni szakasza, a családból utolsóként megérkeztem Budapestre. Azóta (és már előtte is jó ideig) nem frissült a blog, részint elfoglaltak voltunk, részint félig-meddig okafogyottnak gondoltuk, hiszen hazaköltözésünk óta a rokonok és barátok jó részével személyesen tartjuk a kapcsolatot. Tollseprű mai kommentje azonban ráébresztett bennünket, hogy vannak olyanok, akiktől épp a hazaköltözésünk óta kerültünk távol, s akik tán szívesen olvasnának tőlünk és rólunk mindenfélét.

  Meg hát az is ám az igazság —gondolom, nem árulok el nagy titkot ezzel—, hogy ez a blog főként a Vackornak szól, hogy embernyi ember korában vissza tudja idézni, hogyan is csavarogtak a szülei vele együtt ebben a furcsa világban. Dokumentálni muszáj, hosszúra nyúlt már így is az adásszünet. Blog, kelj fel, és járj! 

   Jó régen volt már, még jóval a hazaköltözésünk előtt, hogy megírtam az elmúlt két év számvetésének első részét.  Ideje elkészíteni a másik részt.

H1N1 vírusok egy csoportjáról készült mikroszkópos felvétel, mely utólag igazolta a zseniális sejtést

  A hazaköltözés valódi kulturális sokk volt. Bonnban szerencsésen kimaradtunk a H1N1 körül kialakult magyarországi hisztériából. Ott kint kaptunk korrekt tájékoztató anyagot, és az alapján, a kockázatokat mérlegelve úgy döntöttünk, nem oltatjuk be magunkat. No, alighogy hazaértünk, egy nagy tekintélyű kolléga fontosnak tartotta, hogy felhívjon, s miután kiszedte belőlem, hogy nem oltattuk be magunkat, íly szókat bocsáta által foga kerítésén: „Hát hiába, egy jó f1d3szes bízik abban, hogy O.V.-ba vetett hite még a vírusoktól is megóvja.” Mi tagadás, ez a széles látókör és a lexikális ismeretanyagon alapuló magabiztosság belém fojtotta a szót. Hogy tényleg bámulatos, ha egy reneszánsz ember egy elmében tudja összefogni az emberi ismeretek összességét, a virológiától egészen a politológiáig, s a részletek kibontásával nem pepecselve néhány nagyívű ecsetvonással felvázolja, hogyan is határolja be az infektológiai és epidemiológiai képzetlenség az egyén közéleti-politikai horizontját. Míg ily lángelmék az akadémia tagjai, értő kezekben tudhatjuk nemzetünk tudományának jövendőjét!

  Mert az is ám a helyzet, hogy hazánknál szerencsésebb történelmű országokból hazatérve egy időre tényleg eltorzul az ember látása, és percenetnyi ideig úgy véli, hogy szembemegy a józan ésszel, ha az egyetemi menza messze drágább, mint a környéki éttermek, ha egy egyetem a jövendő alkalmazottjától kilenc hitelesített másolatát kéri azoknak a dokumentumoknak, amiket ő maga állított ki pár évvel korábban. Egy ideig képes, és abban a tévhitben él, hogy az amúgy is szűkös kutatás-támogatás nem arra való, hogy abból egyes akadémikusok dupla napidíjat vegyenek fel, és szégyenletes, ha valaki az otthonának informatikai infrastruktúráját közpénzből stafírozza ki. Vagy, hogy ha valami módon eltűnik másfél millió forint, az hiányozni fog a gazdájának. S ha a gazdája a köz, akkor mindenkinek.    

  Szerencsére nem jut túl sok idő az ilyen egészségtelen és teljességgel helytelen dolgokon való gondolkodásra. Hazatérésünk óta lényegében folyamatosan bejelentek, kijelentek, nyilatkozom, bevallok, igazolok, igazolást kérek, pályázok, kimutatok. Bár most már kedvem lenne ahhoz is, hogy bemutathassak végre.