Sikerült egy újabb bonni múzeumot megszemlélnünk, mivel a Fizikai Intézet karácsonya az idén a Haus der Geschichte-ben volt. Komoly dilemma előzte meg az indulást, mivel az óvódában is épp ugyanerre az időpontra szerveztek közös éneklést és betlehemezést a szülőkkel. A döntést nagyban segítette, hogy hétfőn megint egy kicsit elaludtunk és csak két perccel kilenc előtt sikerült beérnünk az óvódába, aminek folyományaként a gyermek levetkőztetése után már nem tudtam kióvakodni az aulában szardiniaként ücsörgő ovisok között. Így hát bent maradtam Morgenkreis-ra, amin a fő téma a szerdai közös éneklés volt és ekkor elhangzott egy kulcsmondat az egyik óvónő szájából, majd megkérik a külföldi szülőket, hogy énekeljenek el egy karácsonyi dalt a saját hazájukból és kedvesen rámnézett, ugye Frau Borda. Tekintve, hogy ezek a szegény gyanútlan óvódások és óvónők még nem hallottak engem énekelni, gondoltam továbbra is megkímélem őket eme sokktól.
Megragadtam hát a kézenfekvő menekülési utat és mentünk az egyetemi karácsonyra mindannyian. A múzeumban a kezdetek nem voltak túl biztatóak. Bendus belépője elég rosszul sikerült, nem köszönt Dagmarnak (akitől egyébként egy csomó ajándékot kapott régebben) és utánna összeveszett az apjával. Ráadásul a program vagy fél órát csúszott, így a múzeum aulájában várakoztunk tétlenül, rossz hangulatban. Alighogy megkezdődőtt az idegenvezetés, már rohantunk is WC-t keresni, szóval a helyzet tovább mérgesedni látszott. Az idegenvezető ráadásul mintha azt vette volna a fejébe, hogy egy amerikai középiskolás csoportnak beszél. Hosszasan ecsetelte, milyen szenvedéseken ment keresztül Németország az elvesztett második világháború után. Szüleiket kereső gyerekek, gyerekeiket kereső szülők, töménytelen eltakarításra váró tégla, stb. A továbbiakban is hasonló erőltetett humorral fűszerezett dedósoknak való tárlatvezetést adott, pedig a múzeum igazán gazdag és érdekes anyaggal rendelkezik a huszadik század második felének Németországáról. El is döntöttük, hogy vissza megyünk magunktól mégegyszer rendesen körbenézni. Az idegenvezető stilusához a hallgatók kérdezgetése is hozzátartozott rám Adenauer autójánál, Lackóra pedig pont a páneurópai piknik utáni vasfüggöny átvágásnál került sor.
A végére azért helyre kerültek a dolgok, Bendusunk visszatalált önmagához és a kávézóban már az igazi jó gyerekünk volt velünk. Hosszasan beszélgetett Hans-szal, előadta a saját verzióját a Péter és a farkas végéről. Ebben a farkas, a medvével és a rókával együtt győz Péter és a vadászok felett egy Bendus segítségével. A történet csattanója az, hogy mindezt németül mondta el. Mi Lackóval az egyik ámulatból a másikba estünk. Aztán Dagmar-ral is sikeresen kibékült, amiben nagy szerepe volt egy ajándék mesekönyvnek is. Nem véletlenül vezeti Dagmar az intézet titkárságát olyan sikeresen, tudja, hogyan kell bánni a gyerekekkel és a fizikusokkal.
Hazafele pedig a villamosmegállóban találkoztunk néhány óvónénivel, akikkel Bendusunk hosszasan elbeszélgetett. Ezzel tovább fokozva ámulatunkat. Szerintem az történt, hogy szeptember végén döntötte el, hogy akkor mégiscsak megtanul németül. Addig úgy gondolta, majd csak véget ér ez a németországi kiruccanás, addig pedig kihúzza az óvódában a magyarral. Aztán rájött, hogy ez mégsem csak pár hétről szól és belekezdett, így pedig tényleg 3 hónap alatt tanult meg németül.
