Ha Bendusnak szerencséje van, akkor a zenei képességekért felelős DNS szekvenciákat nem tőlem örökölte. Tőlem, akit illettek már, a nem túl sok jót sejtető, zenei analfabéta címmel is, bár én jobban szeretem használni magamra a némiképp finomabb, Kodály módszer csődje megnevezést. Gimnáziumban az énektanárnő elküldött a gégészetre, hogy nézzék meg nem lyukas-e a hangszálam, szerintem az orvos még másnap is ezen röhögött. Azért a másik DNS-donornál valamivel jobb a helyzet. :) Mikor a héten kézhez kaptuk Bendus zenetanárnőjének levelét, melyben örömmel közli velünk, hogy a fiúnk januártól furulyázni tanul majd a zeneiskolában és kér minket, hogy naponta 10 percet szánjunk a gyakorlásra itthon, egészen kétségbeestünk. Ki fog ennek a szegény gyermeknek segíteni?! Kérem, nekem felmentésem volt énekből! Pedig tényleg mindent megteszek, hogy Bendus ne az én útamat járja a zene birodalmában. A héten csináltunk diókoppantót és koncerten is voltunk.

A "Péter és a farkas"-t és az "Állatok karneválja"-t hallgattuk meg. A darab egészen addig nagyon tetszett Bendusnak, amíg a farkas pórul nem járt, akkor aztán nagyon elkeseredett. Ő ugyanis a farkasnak szurkolt végig. Azóta kompenzációként minden este a "Péter és farkas"-t mesélem, olyan végkifejlettel, ami egy kis vérszomjast is kielégít. Az "Állatok karneválja"-ban is a csontvázak táncát élvezte a legjobban, a saját bevallása szerint. Bár, az igazság az, hogy végig tátott szájjal bámulta a színpadot, meg jóízűeket kacagott a kakukk-on, a kengurun és a többi bájosan botladozón is.